Olyan hideg az éj most, mint a világ
maga... zúzmara-csillagok alatt fázik
a táj, megannyi haldokló lombvirág.
Az ablak páracsepegéstől ázik.
Mécsesre sóhajtott, kanócnyi vágy
a szeretet... ma kihűlt tenyerekbe
melengetné hamvát, s lenne újra: láng.
Jóságot kovászolna tett-kenyerekbe,
hogy a szív ne koldusként ülje csak itt
a sors asztalát. Hontalan szemeknek
kapuján belépne hazát lelni a hit,
mert bennük a lelkek csupán szellemek.
Kósza parázs voltukból szépséget gyúlna,
miként újra egybe fonódnának kezek,
s a belső templomokba nem fújnának
árnyékvakságot dúlt kedélyű szelek.
Miként magzat születik az anyaméhből,
lélegezni vágyik újra a béke. Olyan
tisztán emelkedne erővé a mélyből,
hová temetődött az emberporban.
E gerincet átjáró borzongásban,
a sötétség jelenéseiből hajnalt
derengne a remény. Ezen pokol-mában,
hol Lucifer nem csak kísértetként ballag,
gyufaszálnyi fény, Életet hozna, élni.
De viaszcsönd van. Halotti, fehér, rezzenetlen.
Krisztus zsoltárlapjai semmivé égni
így tudnak felnőttet játszó gyermekekben,
kik egymás Júdásai, bűnbak-gyurmák,
tüdejükből sátáni rákfene zuhog,
s a gyertyák álmait pernyékké fújják.
Steel: Adventi gyertya-álmok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése