"Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk
őket, meleg a nyakuk meg a
válluk,
ahová a fejünket fúrjuk és jó szaguk van.
Az anyák mindig velünk foglalatoskodnak,
állandóan rajtunk
tartják a szemüket
és ettől láthatóan boldogok.
Boldogok!
A szemük
színe olyan, mintha az ég be volna
borulva, de mégis ragyogna a Nap.
Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a
szomorúságot is, az
állandó, kiapadhatatlan
és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem
tudjuk,
mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre.
Enni adnak, inni
adnak, puszit adnak....
Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk
szélén
és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyű tenyerüket
a mellkasunkhoz
tartják, a szívverésünkön
és így ébredünk.
Akárhogy is, amikor
kinyitjuk a szemünket,
az ő arcuk tölti be az egész látható teret.
A
világot!
Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük
(a falnak
megyünk tőle), ha hozzánk érnek.
Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják,
érezni
és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk
és azt sem,
hogy onnét hosszan és kedvtelve
kémlelnek minket...
mi még az álmok
ködében úszunk, amikor puhán,
aranylón, mintha angyalhangot hallanánk,
valami gyönyörűségeset, puhán, suhogva,
igen, a nevünket, egy angyal
rebegi el a nevünket,
az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre
az
anyák is rebbennek, elrebbennek,
vissza abba az életükbe, amelybe nincs
belátásunk,
árnyékos vidék és amely igazán sosem érdekelt
bennünket, halljuk a nevünket az égből."
(Esterházy Péter)
 |
| A három legfontosabb Hölgynek! :) |
Minden halandó. Az öröklét csak anyáknak adatott meg.
(Isaac Babel)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése