Luca napja

Az e napon ünnepelt római katolikus szentet 
ma már az egyház sem tartja történeti személynek, 
csak legendai alaknak.
A legendák szerint előkelő szicíliai családból származott
és fiatalon felvette a keresztény vallást.
Szüzességet fogadott s mártírhalált halt; 
egyes legendaváltozatok szerint önmaga tépte ki szemét, 
melyet a kérő oly szépnek talált.
Neve a fény (lux) szóval áll kapcsolatban.
A magyar néphit kétféle Lucát ismert, a jóságost és a boszorkányost.
A néphit szerint a neve napján végzett munkák 
(fonás, szövés, lúgzás, kenyérsütés, meszelés) 
 tilalmainak megszegőit megbüntette.
Ezzel kapcsolatban eredetmagyarázó mondák ismertek:  
1. Luca napján egy asszony kenyeret sütött, gyermeke bölcsőben feküdt.
Luca beszólt az ablakon: „Mit csinálsz, asszony?”
„Sütök.” „No, csak süssé.”
Felkapta a gyereket, hogy bevesse a kemencébe.
Az asszony rákiáltott: „Gyere ki Luca pucca, ég Szodoma és Gomora.”
Otthagyta a gyereket.
Ezért nem szabad sütni Luca napján (Borsod m.)
2. Luca napján mosó asszony a figyelmeztetésre azt válaszolja:
„Ó, mire Luca-puca eljön, addig haccó kimosok.” 
Kővé vált.
Változatai:
a) a megjelent Luca a párlósajtárt büntetésből ráborította, 
ill. belelökte a „pállóba” és „kipállotta”.
Ezért nem szabad mosni Luca napján (Hont m., Somogy m., Bács-Kiskun m.)  
b) Vénlány „párutt” Luca napján, Luca asszony odament hozzá kis ruca képében.
„Csak sáppogott, csak sáppogott a lába alatt.”
A vénlány megfenyegette, mire a ruca felkapta, 
a párlósajtárba vágta, leforrázta (Somogy m.).
Hiedelemjelentőségük abban áll, hogy Luca megszemélyesítésével 
a magyar néphit Luca-elképzelésének tisztázásához adnak támpontokat.
Luca napja előestéjén bosszantó tréfákat csináltak a faluban: 
leszedték és elcserélték, eldugták a kapukat, 
elsősorban a lányos házaknál szalmát szórtak, 
az ajtót eltorlaszolták vagy szétszedték 
és a tetőn újra összerakták stb. (vénlánycsúfolás).
Az utcákat a magyar nyelvterület Északi, kisebb mértékben a Déli részén 
Lucának öltözött, 3–6 tagból álló alakoskodó csoportok járták (alakoskodás).
A házakban „meszelve”, falakra került a mésszel írt Luca név is.
Különböző szokások is ismertek voltak: 
Ny- és D-Dunántúlon lucázni, kotyolni, palázolni jártak.
Az előbbi területen „Luca-Luca kity-koty”, utóbbin „Kity-koty, kity-koty” 
volt a köszöntő kezdő sora, az utóbbi terület egy részén: „Luca fekszik ágyában”.
A szöveg kezdete itt: „Lucát jöttem köszönteni” vagy: „Vas legyen fazekjuk...”
Ny-Dunántúlon a köszöntést, a lucázást szalmával, 
D-Dunántúlon pedig a kotyolást tűzifával, 
É-on a heverést fenőkővel, vassal végezték.
Ezen a napon kezdték csinálni a boszorkány felismerését 
biztosító eszközöket, amelyek rendszerint karácsony éjszakáján fejeződtek be, 
ezekre a cselekményekre éppen a hosszadalmasságuk 
(tizenhárom napig készülésük) jellemző.
Legáltalánosabb a karácsony előestéjéig készülő lucaszéke,
amelynek anyagát, formáját előírás szabályozta.
A tizenháromféle fából készült széket a katolikusok éjféli misére a templomba, 
a reformátusok pedig a keresztútra vitték, 
„várat kerítettek” köré (szentelt) krétával, így megláthatták a boszorkányokat, 
akik ökör-, bikaszarvat, agancsot vagy tollas fejdíszt viseltek.
Hazafelé a széken ülőnek szaladnia kellett és mákot kellett szórnia maga után, 
mert a hit szerint a boszorkány üldözőbe vette és csak akkor menekült meg, 
ha fedél alá jutott. A széket mindjárt el kellett égetnie.
 Míg szent Lucia tisztelete Itáliában volt a legerősebb, 
a „démonikus” Lucát a magyarokon kívül horvátok, szlovének, szlovákok, 
osztrákok részesítették tiszteletben.
Néhány évtized óta Svédországban Luca-menyasszonyt választanak,
aki a napforduló után a növekvő fény megtestesítője.