Azokért, akik már nincsenek közöttünk...

Holnap halottak napja lesz.

Végigjártunk minden temetőt, ahol a családunk, a barátaink, 

a szeretteink alusszák örök álmukat-sajnos sok helyre kell menni. 

Minden sírra virág és mécses kerül -a Gyermek osztja el, 

ő is gyújtja meg, már nagylány- és amíg Ő munkálkodik, kérdez...

Mi pedig mesélünk neki (és nem csak ilyenkor) megható, 
vagy épp vidám történeteket azokról, 

akik már nincsenek velünk;

apró, pici emlék-szösszeneteket a drága nagyszülőkről 

-az Édesapámról, aki halkan súgta meg a vőjének, 
hogy milyen nagy boldogsága az, hogy az unokáját 
ugyanúgy neveztük el, mint engem Ők annak idején; 
a férjem Nagyapjáról, aki híresen szigorú ember volt, 
mégis könnyes szemekkel nézett ránk, mikor a dédunokája előtte- 
és hozzá tette meg első lépéseit; 
a Dédnagymamámról, aki bár már nem látott, de végigsimogatta 
az ükunokáját és azt mondta, nagyon szép gyerek lehet;  
a másik Nagyapáról, aki simán ölbe vette az újonnan született 'kismacskánkat' , 
a nagy bajuszával puszit nyomott a dédunokája homlokára 
és csillogó szemmel üdvözölte a családban; 
Nagymamáról, az ő feleségéről, aki olyan szép, régi verseket,
mondókákat mesélt, dalokat énekelt a porontyunknak,
hogy piciként tátott szájjal, az asztal tetején ülve hallgatta a Dédikéjét;  
az egri Imre bácsinkról, aki minden találkozásnál 
csak a jó kedvet és a vidámságot hozta a társaságba; 
Robi barátunkról, aki tragikusan fiatalon hagyott itt mindenkit; 
Jutka 'tanárnéniről', akit elsőként ismertem és szerettem meg 
az önálló életünk küszöbén-a nyugalmával és az elképesztően finom receptjeivel; 
Tibi barátunkról, a humoráról és az önzetlen, hatalmas szívéről...

és igen, előfordul, hogy könny lesz a szemünkben, 
vagy a szomorúságtól, vagy a szép emlékektől.
Fejet hajtunk a sírok előtt, egy percre mindenki magába mélyed; 
örülünk, hogy még mennyi családtag és barát vesz körül bennünket. 
Mi így szoktunk emlékezni...

Mi így szeretünk emlékezni.